Minden évben eltűnődve figyelem a Halloween és a Mindenszentek, illetve Halottak napja körüli heves vitákat.
Lehet, hogy tévedek, de talán egyre kevésbé kiélezettek már ezek a harcok napjainkban, de persze az is lehet, hogy szépen lassan bezárul a látóterem a meddő vitákat illetően, és egyszerűen annyi történt csak, hogy már kevésbé veszek róla tudomást. A közvélemény, ha akar, mindig találhat magának olyan vérig sértő dolgot, amin aztán hetekig lehet egymást szapulni és “bezzegezni”, majd amint lement a szezon, várni a következő évre, hogy az acsarkodás újrakezdődhessen.
Igen, vannak hagyományaink, és más nemzeteknek is vannak hagyományai, a mai globalizációban óhatatlanul is találkozunk a sok-sok másik szokással. Úgy gondolom, azok az ünnepek, hagyományok, amik megférnek egymás mellett, szépen ki is könyökölik majd a helyet maguknak az ünnepeink sorában. Így tett ez a kis narancssárga, duci, kerek zöldség is, amely szépen átrendezte az októberi piacok és áruházláncak polcait, akár vitázunk fölötte, akár nem. Mert ugyebár azt mindenki beláthatja, hogy a nagy elterjedésnek csak egy kis szeletkéje csupán a “de jó móka” érv. Ha így lenne, nem lennének roskadásig a raktárak már szeptemberben a csontvázak, boszorkánykalapok, múmiajelmezek és egyéb feltétlenül szükséges kellékekkel, amik bizony szépen be is vándorolnak a családi házainkba.
Egy percig se érezd emiatt rosszul magad, a mi házunk is évről évre bővül a tökös-pókos-szellemes sokféleséggel, és nem azért, mert trendi szeretnék lenni-jesszus, manapság használják még egyáltalán ezt a szót, vagy ennyire “boomer” vagyok- hanem mert élvezzük a díszítést is. Valószínűleg azonban Margit néni a kispiacon nem azért kezd el október közepétől már sütőtököt árulni, mert színtisztán örömet akar szerezni nekünk, bizony kőkemény matek és verseny megy a háttérben, és akár tetszik akár nem, ebbe az irányba mozdul jelenleg világunk iránytűje. Üzlet. Persze, mint szinte minden.
Szűklátókörűek lennénk, ha nem látnánk, hogyan szövi át az összes ünnepünket a kereskedelmi profit iránti vágy.” Cöhh, fogyasztói társadalom!” – legyint lemondóan a polgár, és valószínűleg igaza van. Rosszabbul érezném magam, ha nem lógna három napig műpókháló a csillárról? Valószínűleg nem. De hogy nem látnám a lányaim örömteli arcát, ahogy felrakják, igazgatják, gondosan rendezgetik a pókokat és denevéreket rajta, az biztos. Olyannyira felesleges ezt az egészet felfújni, mint anno a Valentin-napot. Abba már nagyjából belenyugodott a nép, a töklámpások és cukorka gyűjtések napja is szépen lassan le fog csúszni azon a torkon.
Lehet egyet és nem egyet érteni, lehet küzdeni, mutogatni, becsmérelni, “bezzegezni”, de lényegében teljesen felesleges. A Halloween ma már nem amerikai ünnep, hanem Amerikából származó csupán. Nem leszünk magyarabbak, ha mi ettől teljesen elszigetelődünk, és nem leszünk kevésbé magyarok, ha mi is beöltözünk, cukorkát gyűjtünk, tököt faragunk. A gyerekeknél is látom, hogy olyan szépen el tudják különíteni, ilyenkor valami ijesztőnek kell beöltözni, de attól még ugyanúgy beöltözünk farsangkor is, akkor viszont bármi másnak. Az, hogy valaki tart Halloweent, nem jelenti azt, hogy másnap nem gyújtja meg a gyertyát az elhunytak emlékét felidézve. A nemzeti identitás nem fogy, vagyis, nem attól fogy, ha más szokások is szivárognak a hétköznapi életbe, ha régi hagyományainkat nem hagyjuk elfonnyadni a világító tökök mellett. Ez a plusz nem lop el figyelmet vagy fényt halottainktól. Azok pedig, akik nevetve mutogatnak a műanyag sírköveket és csontvázakat hazaszállító anyukán, hogy na, ezt is megfertőzte ez az imperialista, anyagias, mocskos Nyugat, gondoljuk csak végig, hogy a Halottak napja is, mennyivel nagyobb bizniszt jelent manapság, mint régen.
Ahogy az átvett ünnepekkel az emberek igyekeznek egy kis plusz örömet, izgalmat, újdonságot becsempészni a hétköznapokba, úgy a koszorúk mérete, mennyisége, a mécsesek cifrasága arra hivatott, hogy a bűntudatot enyhítse sok esetben, amiért tényleg csak egy napot tudunk rászánni az emlékezésre. Rohanunk, gürcölünk, küzdünk minden csepp boldogságért, próbáljuk az ezeregyedik bőrt is lehúzni magunkról, a párunkról, a családról, és sosem elég a 24 óra. A teendő lista sosem lesz üres, és napról napra görgetjük a holnap súlyát magunk előtt, aztán egyszer csak visszanézünk, és észbe kapunk, hogy mit ért ez az egész. A halottaknak egy, és mindennél világosabb üzenete van számunkra, amivel ezen a napon szembesülünk: Élj! Amíg tudsz, amíg lehet, ahogy tudsz, de próbáld meg élvezni, mert ez véges. És ha egy nappal többet ünnepelhetek a családommal, többet vagyunk együtt, több közös élményünk és több közös emlékünk lesz, akkor ezennel elsüketítem magam a zsörtölődők hangjától.
Elhunyt szeretteink nem a legdrágább sírkoszorúban, vagy legmodernebb sírkőben élnek tovább, hanem a szívünkben, az emlékeinkben, a mesékben, a mozdulatokban. Sőt, őszintén hiszem, hogy nem is egy sírhelynél várnak, hogy valaki meglátogassa őket. Ők velünk vannak. Egy pulcsiban, egy szokásban, egy történetben, egy gondolatban, amikor átsuhan a fejünkben, hogy de jó volna megkérdezni. Ott vannak egy soha ki nem törölt telefonszámban, egy évről évre újraírt naptárban, sok kimondatlan szóban, vagy 12 sor szőlőtőkében, de nem a vágott virágban, amit kiemeltünk a sorból a nagybevásárlás alatt. Szép hagyomány, hogy van egy nap, amikor mindenki felkeresi a temetőket, és gyertyát gyújt, de tudom, hogy napjainkban a csomagolás többet ér, mint maga a tartalom. Az én szeretteim soha nem háborognának az miatt, mert előtte való nap jól érzem magam a családommal, és szerintem ezt rajtam kívül még sokan érezhetik így. Végső soron úgy gondolom, ha én egyszer meghalok, inkább legyen harminc apróság, amit felidéznek velem kapcsolatban a mindennapokban, mint márvány kriptában szobrokkal és dús virágokkal körbevéve, de évente egyszer letudva a “kötelezőt”.
